Andris májusban érkezik a Malomba a rezidenciaprogramunk első vendégeként. Feltettünk neki pár kérdést a munkájával és az életével kapcsolatosan.
Mit tartasz a legfontosabbnak a munkádban? Az elkészült képek megismételhetetlenségét és megváltoztató erejét és azokból összeálló történetek tartósságát – a képességet, hogy egyáltalán átadhatom az emberi tapasztalataimat ebből a világból. Ezek egyrészt óriási felelősségtudatot, másrészt kiapadhatatlan motivációt szülnek, hogy még szabatosabban meséljek el számomra fontos történeteket.
Mi most a kedvenc ételed?
Mindig is a csirkepaprikás volt a kedvencem.
Mi jelenleg a legnagyobb szakmai kihívásod?
Több is van, de az egyik legnagyobb kihívás számomra, hogy ne gondoljam túl a szakmai életemet, azaz ne hasonlítgassak vagy görcsöljek ebben a végletesen kompetitív környezetben, ahol folyamatosan bizonyítani kell a rátermettségedet. Mindig is a saját utamat akartam járni, és most kezd kikristályosodni, hogy akkor történtek a legjobb dolgok velem, amikor a belső hangokra hallgattam és nem másokra figyeltem. Valamint sokkal fontosabb, hogy a történet célba érjen és hatással legyen az emberekre, mintsem a saját egóm fényeződjön.
Az ember hajlamos túlmisztifikálni a szerepét, és kicsit belemujulni a szakmai identitásába. Az élet (szerencsére) nem csak dokumentarista fotográfiából áll, tudni kell kikapcsolni és ha jobban belegondolok a végcél mindig az, hogy a nap végén jól érezzem magam. Sokszor van persze átfedés. Az egy kellemes érzés, amikor felszabadult vagy az alkotói folyamatban és tudod, hogy végre úgy fotózhatsz, ahogyan azt előzetesen kitaláltad. De az alkotás természetéből fakadóan ez nincs mindig így, sőt legtöbbször akadályokba ütközöl és ezt el kell tudni fogadnod. Ebben szerintem sokat fejlődtem és ennek felismerése rávilágított arra, hogy hogyan szeretnék a fotográfiához viszonyulni: Kellő könnyedséggel, némi esetlegességgel, de legfőképp függetlenül.
A második válaszom az előző gondolatmenet folytatása: óriási kihívás, hogy ne vegyem túl komolyan magam, ne akarjak görcsösen megfelelni olyan elvárásoknak, amiket nem is én állítottam fel. Pontosabban ne magamat vegyem túl komolyan, hanem azt, amit csinálok. Több humor kell a mindennapi alkotáshoz, fölösleges túlgondolni. Izzadságszagú lesz a produktum, ha állandóan csak erőltetem és csak erről magyarázok. Ebben szerintem sok fotós (vagy bármilyen alkotó) szenvedhet.
Azt az egyszerű alapigazságot kellett megértenem, hogy az én utam ( és mindenki másé) a fotográfiában ( és az életben) nem összehasonlítható egymással, legalábbis nem sok értelme van. Egyszerűen azért, mert a döntéseim és a megérzéseim egyediek és megismételhetetlenek, hisz jó esetben én hozom őket, belőlem fakadnak. Nem jobbak, vagy rosszabbak, mint másoké, csak tényszerűen az enyémek. Ebben hinnem kell. Senki se tud ugyanabban a másodpercben exponálni, ugyanazzal a látásmóddal komponálni, ugyanúgy szólni a falu kocsmájában egy megfáradt melóshoz, ugyanolyan útvonalon menni a következő célponthoz, vagy ugyanazt a furcsaságot észrevenni az út szélén. Sorolhatnám még. Ha ezt a megközelítést elfogadom, akkor tisztábban tudok haladni a megkezdett munkával és a szakmai identitásom is biztosabb lábakon fog állni. Az impulzív, spontán, döntésektől lesz egy alkotói gyakorlat érzékeny és őszinte és nem attól, ha futószalagon gyártom a vizuális közhelyeket mások elvárásai mentén.
Hogy érezted magad az elmúlt fél év valamelyik szerda reggelén?
Az előző kérdésre reflektálva, valószínűleg türelmetlenül. Azon töprenghettem, hogy hol kéne épp lennem, vagy mit kéne csinálnom ahelyett hogy a kedvenc pirított rizses japán zöld teám (gen mai cha) szürcsölgetném és élvezném a legnagyobb nyugalomban a beszűrődő hajnali napfényt. A türelmetlenség elveszi az időt a jelentől. Ez 2023 tételmondata számomra.Túl sok ábrándozás helyett nem árt néha jelen lenni a saját életünkben. A következő fél év szerda reggelein ebben a szellemben szeretnék felkelni.
Comments